Nem is tudom, hol kezdjek hozzá az első 3-4 hetem bemutatásához. Talán ott, hogy egy valamit megtanul az ember, miközben egy idegen országba próbálja a mindennapjait adaptálni: nevetni önmagán.

Mikor elhagyjuk a biztonságos otthont akár egy hosszabb nyaralásra, akár hónapokra, mindig kívülállók vagyunk ott. Hiába beszélünk angolul, sok helyen nem lehet boldogulni azzal sem. Pedig én eddig azt hittem, azzal már jól lehet...

Ez nagyon meglepett engem Németországban. Gondoltam, a nagyon fejlett nyugati kultúra képviselői beszélik az angolt, mert nemcsak a nemzetközi üzleti élet elengedhetetlen „kelléke”, de a sok bevándorló és Németországba költözött külföldi állampolgár számára a német – hogy is mondjam – átkozottul NEHÉZ.

Mint már megszoktam az utóbbi hónapokban, az én életem nem zajlik mostanság zökkenőmentesen. Ami akadály felmerülhet, ami rossz megtörténhet, ami véletlen bekövetkezhet – szinte biztos, hogy szerelőjévé válok az eseményeknek. És amikor ez ötvöződik egy olyan országgal, aminek az anyanyelvét nem beszélem – na ott az univerzum többrészes vígjátéksorozatot kreál az életemből.

Nem értettem a kultúrát, a szokásokat, a nyelvet, nem tudtam, mit szabad és mit nem. A középkorú és idősebb németek általában „ein bisschen” beszélnek angolul, ami sokszor 10 szóban merül ki. Pedig – aki nem tudná, annak elmondom -, nekik sokkal könnyebb dolguk van az angol elsajátításával, mint a mi nyakaterert magyar gondolkodásunkkal és hosszú, összetett mondatainkkal.

A káosz kis adagokban jelentkezett, amolyan napi meglepetésekként. Nem igazán tudtam magyar kártyáról eurót utalni, így a nyelvkurzus és a lakbér ára még a fiókomban lapult a határidő közeledtével is. Nem baj, majd csináltatok német kártyát, nem lehet az olyan bonyolult (különben is a fantasztikus bankom, az „Első” új kártyát küldött, és a korábbi Visa kártyám lecserélték Maestro-ra, amiről repülőjegyet foglalni vagy Amazon-ról rendelni egyáltalán nem tudok. A legnevetségesebb mozzanat, hogy később az új, német kártyám is Maestro lett... Piszok mázli ez!). Ahhoz viszont szükségem van a lakcím-igazolásra, amihez viszont szükségem van a diákomra. Az egyetem 40 perc sétára van, ahhoz pedig, hogy a tömegközlekedési bérletet megkapjam, át kell utalni az árát. Kezditek érteni már, ugye?

Az pedig, hogy a nyelvet nem beszélem (köszönet a fantasztikus magyar nyelvoktatásnak, ahol ugyan felkészítettek a nyelvvizsgára, de az életre nem igazán), csak értem, de az is inkább ilyen bingó-reflex-szel működött – azaz örültem, ha a végére nagy nehezen átjött a lényeg -, külön izgalmassá és egyben fájdalmassá tette a beilleszkedést.

A lakótársaim beszélnek angolul, de a WhatsApp csoportban és egymás között folytatott párbeszédeikben ők is a németet preferálják. Ami persze nem baj, hiszen azért vagyok itt, hogy megtanuljam – bármennyire lehetetlennek tűnik jelenleg.

Tehát nyomták az elintéznivalók a vállam, miközben megkezdődött az egyetem, és ekkor jöttem rá, hogy azt hiszem nem tudok németül beszélni. Ezen a héten szabályosan úgy éreztem magam, mint malac a jégen. Olyan érzés ez, amikor egész nap szellentened kell, de nem teheted, mert társaságban vagy. Amikor pedig látnál egy kiskaput, hogy magadra maradj, valaki biztos karon ragad, hogy bemutasson valakinek. Olyan folyamatosan fennálló kényelmetlen érzés felszállni a buszra, bemenni egy boltba vagy bekopogni a terembe – mivel nem tudni, hogy lesz-e, aki megérti, mit akarsz. (Hozzáteszem, magabiztos magyar és angol nyelvtudással teszem mindezt – én 2 nyelvet is beszélek, szerintem nem az én hibám, ha ők balfaszok...:D). És ennél már csak az megalázóbb, ha felfogják, hogy nem érted, mit akarnak, és rájönnek, hogy angolul beszélsz, de csak RÁDLEGYINTENEK ahelyett, hogy ők szégyellnék magukat, amiért nem beszélnek angolul...

De nem adtam fel! Minden reggel a születés fájdalmával ébredtem. Inkább aludtam tovább, hogy később kezdődjön a megaláztatások sora. De ahogy mondani szokták: ami nem öl meg, az erősít. És mi sem fejlesztene jobban, mint a komfortzónán kívüli randalírozás? Hozzáteszem, nem is volt komfortzónám az első 2-3 hétben idekint, nem is lett volna hova visszahúzódni... :D

Az első órákon az egyetemen UFO-nak éreztem magam, mert a legtöbb helyen az egyetlen Erasmusos diák voltam a sok német között. Nem ismertem senkit, és hogy őszinte legyek, nem is annyira érdekelte őket a sanyarú sorsom. Próbáltam óvatosan közeledni (tudjuk, milyen kimértek a németek – na Amerikában már vacsorára hívtak volna magukhoz ez idő alatt...), kihasználni státuszomból adódó előnyeim.

De idegen nyelven nagyon nehéz önmagadnak lenni. Nem tudtam úgy kifejezni magam, ahogy az anyanyelvemen, és ez nehezítette a beilleszkedésem. Se az a szókincs, sem azok a szerkezetek nem állnak rendelkedésemre, amitől önmagam lehetek. Persze azért tudok én vicceskedni angolul is, de sok poént lenyelek, mert nem tudom gyorsan átfordítani, vagy mert átfordítva már nem lenne vicces. De igyekszem, gyakorlok és fejlesztem magam – hogy jobb legyen!

Na és akkor a csattanó... Az, hogy nem találtam meg a termeket az egyetemen, ami nekem inkább hasonlított az Oxfortra, mint egy normális oktatási intézményre (többek között azért, mert eltűntek épületek, megváltoztak a folyosók, elvándoroltak a termek és megnőttek a távolságok...), volt a legkisebb gondom. A lakcím-igazolásért elszaladtam iskola után, amikor a buddy-m (segítő, olyan mentor-féle, aki az iskolai és városi ügyekben segít, egyfajta „fizetett barát”, csakhogy ingyen csinálja... :D) sajnos nem ért rá. Rossz sorszámot húztam (pedig szótárral néztem, melyik kell nekem), kivártam a hosszú sort, és mivel a nő a munkaállomáson nem tudott angolul, csak következtettem, de nem értettem, mit mutogat. Visszamentem az automatához, húztam még egy sorszámot (már csak duplaannyian álltak előttem, mint az előző sorszámnál), majd 10 perc múlva hívtak a régi sorszámommal. De sajnos csak egy papírt kaptam, amit kitöltve vissza kellett vinni másnap. Ezt a főbérlőnek kellett aláírnia, vagy a lakásért felelős személynek, akinek a szobájában épp én lakok, mert ő Erasmuson van Spanyolországban... A főbérlő egész délután és este sem vette fel a telefont (határidős volt a bejelentés), majd másnap nagy nehezen sikerült elérni, és egyik lakótársam eljött velem elintézni, kiindulva az előző napi angoltudás nélküli ügyintézőből. Kivártuk a több, mint egy óra hosszát (nekem meg égett a pofámról a bőr, hogy elrángattam magammal), majd olyan ügyintézőhöz kerültünk, aki vízfolyás szinten beszélt angolul. Na, mi ez ha nem mázli?! :D

A másik gyöngyszemet a bankban szedtem össze. Naiv magyarként elmentem a bankba zárás előtt két órával, és nyugtáztam, hogy „de jó, ez is belefér a napomba, tudok időben utalni!”. A bankban péntek délután közölték, hogy nincs már szabad időpont az ügyintézőkhöz (mivan?), és hétfőre tudnak adni. Mivel fogalmam sem volt, hogy ugyanez lesz-e, ha elmegyek egy másik fiókba, a hétfő mellett döntöttem. Hétfőn a legkorábbi időpontot kérve érkeztem 9 előtt a bankba, ahol már rajtam kívül várakoztak páran - a bank előterében. Mivel az egész napom tele volt tervezve, igyekeztem volna dolgomra. De a bank csak nem nyitott ki, sőt (nem tudom miért) egy bicikli is volt a zárt fotocellás ajtó elé tolva. Csak vártunk, vártunk... A németek és én. Kilenc után eltolták a biciklit, és gondoltam, ez jó jel, nemsoká bejutunk. Az emberek elkezdtek zúgolódni, jöttek újak, és nem értették, miért nem nyit ki a bank. Én – gondolva hogy bocsi srácok, hoztam a rossz karmám magammal – lapítottam az ajtó mellett, mert én bizony a nehezen megszerzett időpontomról nem mondok le akkor se, ha az utánam jövőnek várnia kell majd!

Jön egy bankos hölgy – na de nem a fotocellás ajtón, hanem a főbejáraton befelé a bankelőtérbe (valami titkos folyosójuk lehetett a bejutáshoz), és elnézést kér, majd elmondja, hogy technikai probléma lépett fel azért nem tudnak nyitni. Jó, hazudtam, kb 1 percig beszélt, de én csak ennyit értettem. Különösen izgalmas nem tettetni a hülyét, amikor az arcodba beszélnek egy olyan nyelven, amit nem értesz. De nem fedhettem fel magam, mert féltettem az időpontom!

Azt sajnos nem értettem, mikor nyit a bank, de nem sokkal a hölgy távozása után érkezett egy debil német néni, aki megkérdezett egy kedves német nénit, és mivel ő szépen beszélt, értettem, hogy 5-10 perc múlva nyílik a menyország kapuja... A debil néni ezt figylmen kívül hagyva 2 percenként kopogott a még mindig zárt fotocellás ajtón, majd egyszer felém fordulva motyogott, mire én udvariasan – és angolul – válaszoltam, hogy fingom sincs mit hadovál! Erre csak grimaszolt, és kopogott megint... :D

Végül fél óra csúszással bejutottunk a bankba, és nem sokkal később már bent ültem egy rettentő aranyos ügyintézőnél. Azt pedig, hogy utalni csak másnap tudtam a számláról – az egyik határidő napján és a másik leteltével... – már nem lehet meglepő! :D

És ezek csak a nagyobb dolgok, az apróságokkal (buszmegállók keresése, bolti értetlenkedések, gps-használat, tárgyfelvétel, egyetemi problémák, stb...) már nem is untatlak Titeket!

Nem panaszkodom, volt olyan nap is, amikor már olyan simán ment minden (persze a simán nálam a 60%...), hogy az életnek kellett adnia egyet visszakézből, és elejtettem a telefonom. A betonra, természetesen. És persze pont arra a pontjára esett, hogy nemhogy betört a képernyő, de a sarkában még a képernyő alatti műanyag is szilánkosra tört. De mindenben a jót! Tuti nem fogják ellopni, míg ilyen állapotban hordom... :D

Íme a végszó! Kedves rosszakaróim (ugyan nem tudok rólatok, de az ördög nem alszik..)! Nevessetek és nyugtázzátok, milyen balszerencsés vagyok. DE én ezek után is fel tudtam állni, leporolni magam, jót nevetni és továbbsétálni. Megosztani a világgal, hogy ő is jót nevessen, hiszen ilyen dolgok történnek mindenkinek nap mint nap, csak csokorban kapni ezt mégis viccesebb.

Kedves barátaim! Nevetés közben kicsit érezzetek együtt velem, és mindenképp jussak eszetekbe, ha hasonló helyzetbe kerültök! :D Ne feledjétek, csak derűsen! A sok nevetés fogyaszt!! :D

Köszi, hogy olvastok! ;) A sztori folytatódik!

**A képről csak annyit, hogy lehet ám nekem adományokat gyűjteni, mert egy ilyen hatalmas plüss Spongyabobbal könnyebben venném az akadályokat! :D :D :D**