Lassan két hónap telt el az utolsó írásom óta, de célom behozni a lemaradást! 

Visszarepülve az időben, a tábor a végéhez közeledett utolsó írásom idején, és nagyon vártam már az amerikai utazásom "nyaralás" részét. Mindazok, akik nem hallottátok Csabival közös nyaralásunk kétségkívül szomorú és egyben mulatságos sztoriját, ígérem Nektek, nem várakoztatlak Titeket sokáig az összefoglalóval.

Előljáróban legyen elég annyi, hogy Amerikában elkaptam a "bad luck"-ot (rossz szerencse), ami a nyaralásunk során csúcsosodott ki. Biztos Ti is éreztétek már azt, hogy az adott helyzetben pont TI jártok pórul, Nektek nem sikerül valami, Ti húzzátok a rövidebbet. Nos, nekünk az egész nyaralásunk (és még a tábori életem jelentős része is) ilyen volt. De azóta rájöttem, hogy mindez csak tanít engem, hogy ne fogjam fel oly drasztikusan az élet apró dolgait. Most merjem azt mondani, hogy nem változatos és izgalmas az életem! :)

(Erről részletesen később az amerikai nyaralás összefoglalójában és írásaim során végig olvashattok!)

Visszakanyarodva a történethez... Életünk legkalandosabb nyaralásán túllendülve az otthon töltött szűk három hetemben próbáltam felkészülni a németországi továbbröppenésre, ami nem kevés papírmunkával, egyeztetéssel és rohangálással járt. Mire realizáltam, hogy alig van időnk egymásra Csabival, már el is telt a 3 hét, és indultunk is Németországba, a következő kalandra. 

Drága édesapámmal és kedvesével, Évivel, és az én kedvesemmel, Csabival, valamint megtöltve az autót a nem kevés holmimmal útra keltünk a körülbelül 1500 km-es kiruccanásunkra. Had fejezzem ki végtelen hálám és szeretetem felétek, akik végigszenvedtétek nem csak az oda, de a hazautat is, szétült fenékkel és kialvatlansággal szembe nézve a hétfővel, mindezt csak azért, hogy elkísérjetek a hosszú autóúton és hódoljatok velem legkedvesebb szenvedélyemnek, a VIDÁMPARKOZÁSNAK.

Bryan White egyszer azt mondta: "Sose növünk fel igazán, csak megtanulunk viselkedni mások előtt." Hogy őszinte legyek, 25 éves koromra kijelentem, hogy időm nagy részében már tudok viselkedni, de néha akaratlanul is kiszabadul belőlem az a gyermek, aki akkor voltam, mikor még nem nehezedett rám a világ felnőttekre váró szeletkéje. Nem arról van szó, hogy nem jó élni, vagy hogy felnőttnek lenni rossz, csupán néha olyan jó szabadon futkázorni a réten, ugrani a frizbi után, sikítani a hullámvasúton, beleszaladni ruhástul a tengerbe, tele szájjal nevetni mások előtt, (ezt az érzést amúgy az Anna and the Barbies tökéletesen megfogalmazta a Márti dala nevű produkciójában), egyszóval kicsit visszamenni az időben és olyan szabadnak lenni, mint egy gyermek, távol az elvárásoktól, szabályoktól, méregetéstől, ítéletektől...

 De visszatérve, VIDÁMPARK. Hét évvel ezelőtt egy cserediák-programmal jártam kint Gelsenkirchenben, és akkor láttam először a Moovie Park-ot. Akkor hatalmasabbnak tűnt, de most sem okozott csalódást. Attól eltekintve, hogy egész nap esett az eső (bad luck), egészen kalandos élményekben volt részünk. Érkezésünk után 10 percig kóboroltunk a parkban, méregettük a játékokat, majd ráböktem az elsőre. Az egyetlen olyan játék volt, amire tisztán emlékeztem, annyira mély nyomott hagyott bennem. Mély, félelmetes nyomot! :D Betereltem a kis csapatot a sorba, és vártunk a nagy kalandra. A játék ugyanolyan volt, mint amilyenre emlékeztem, a tetején olyan éles kanyarokkal, hogy az ember attól fél, kiesik a kocsiból oldalra (4 személyes kocsik).

Már lefele tartottunk ereszkedő-emelkedő szakaszokon, mikor egyszer csak a pálya felénél lefékezett egy szakaszon a kicsi kocsink. De nem csak a miénk, minden kocsi, aki a pályán volt. (Talán már az sem volt jó szerencse, hogy nem indult el magától a járgány, be kellett lökniük a vidámparki segítőknek?!)

Hangosbemondó, német zagyvaság. Mi meg csak ülünk a kocsiban. Percek múlásával kezdett nyugtalanító lenni a helyzet, ezért elkezdtünk szelfit csinálni. És mondjátok, hány ember tud - vagy mer -  a vidámparkban, a pálya közepén szelfit csinálni a kocsiban? :D Íme az érem két oldala. Talán életem egyetlen olyan fényképe, ahol több méter magasban ülök a vidámpark egyik játékán, és hunyorgás vagy eltorzult arckifejezés helyett vidáman mosolygok? Rendben, nem vidáman, őrülten... :D 

(Ezután a játékra több embert nem engedtek fel, tehát a) elrontottuk a puszta jelenlétünkkel az első játékot, amire felültünk, b) nagy mákunk volt, hogy még időben észrevették a hibát, és mi is épségben leértünk. Mert leértünk, nem sokkal a 8000 szelfi után, egyesével leengedték a kocsikat, folyamatosan fékezve a kijelölt szakaszokon.)

A kisebb kellemetlenségek (vizes játékon csak az én fenekem alá folyt be egy vödörnyi víz, néhány játék le volt zárva az eső miatt, sok helyen kellett sokat sorban állni, vagy hogy eláztunk...) ellenére is nagyon jó program volt, és szuper előszülinapi ajándék*!

(*Amit amúgy a családomtól és barátaimtól távol töltöttem, de ezt kifejtem a következő, első német tapasztalataimról szóló bejegyzésemben.)

Ez két hete történt, az életem azóta is folyamatosan up and down (egyszer fent, egyszer lent), tehát unalmasnak nem mondható bejegyzésekre számítsatok! Csak tudnám, miért nem tudok az átlag közelében mozogni?! :D

Köszi, hogy olvastok! A sztori folytatódik... ;)