Konyhai élet - és ami mögötte van...
Sosem voltam olyan lány, aki agyonsminkelte magát egy bevásárláshoz (merthogy szelfizni kell majd a boltban a tejjel is...), aki a külsejét mindig előtérbe helyezte.
Nem azt mondom, szeretek jól kinézni - 6 nap konyhai meló után vágyom a szép, leengedett kifésült hajra, vagy a kényelmes és csinos ruháimra -, de ettől függetlenül a pólós-mackónadrágos lány is ÉN vagyok!
Én nem szégyellem, ahogyan kinézek. Smink nélkül, reggel, karikás szemmel is szeret a családom, a párom és a barátaim.
Felvállalom önmagam! Azt, hogy zavarban vagyok a kamera előtt, hogy összeakad a nyelvem felvétel közben, hogy nevetek magamon, hogy kínai szemem lesz, amikor mosolygok...
Szerintem az önbizalmat nem az adja, hányan lájkolják a beállított, agyonsminkelt képeidet, hanem az, hogy mennyien szeretik azt az éned, amihez nem kell smink. Hogy mennyien tudják, hogy számíthatnak rád. Hogy ha bajban vagy, nem tudsz választani a barátaid közül, melyiket hívd fel. Hogy nem elég a fizetésed ahhoz, hogy mindenkinek jó ajándékot vegyél, akit szeretsz és aki viszontszeret.
Tehát ez az ajándékom Nektek, Amerikából. Én magam. Biztos hiányzom már sok mindenkinek, így egy lépéssel közelebb kerülök hozzátok, mivel végre már a hangom is hallhatjátok és a pofikám is láthatjátok - smink nélkül persze! :D
Köszi, hogy olvastok! A sztori folytatódik... ;)
